Az elmúlt hét 3 napján a teljesen lemerült érzelmi akksim komoly töltést kapott. Kis-Imi és köztem nincs vérségi kötelék. Szárszón volt már alkalmunk nagyokat játszani, de máshol még nem nagyon voltunk "összezárva". Úgy adódott, hogy 3 napon rám bízták a felügyeletét Pesten. Örömmel vállaltam, de segítségül hívtam Anyut, aki Szabi születésekor felvette a "Dédi" művésznevet. Kis-Imi is hamar rájött, hogy a "dédi" szó nem név, hanem valamiféle kívánságteljesítő varázsige lehet.
A hétvégén Szárszón is találkoztunk, de már Anyu nélkül.
A 2 és fél éves gyereknek nyilván komoly megpróbáltatást jelent egy névben a mássalhangzó torlódás.
No pláne, ha valami olyan kívánságot szeretne elérni, amit Apa-Anya nem nagyon támogat.
Kis-Imi is hamar felhagyott a próbálkozással a nevemet illetően és előkapta a varázsigét: "Dédi".
Azóta le sem kopott rólam, a nevem pedig feledésbe merült.
Hát így lettem én Dédi.
:-) Hát nem hihetetlen ? Az ember bizonyos pillanataiban nem is képes elhinni, hogy mindezek a dolgok vele történnek...Hogyan lehetséges, hogy "tegnap" még fára másztam, és megállás nélkül rohangáltam, ma meg gyógycipőben is nehezen vánszorgok ? Melyik vagyok én ? Ki vagyok én ?
VálaszTörlésA kicsi, libbenő-szalagos lányka, vagy a dédi ?
Vagy mindkettő ?
Hogy megy az idő, kedves Dédi!... Cuki ez a Kis-Imi!:) Látom, jó úton halad, a kezében lévő hangszerrel. Sosem lehet elég korán kezdeni!
VálaszTörlésNem tudom hogy vagy vele, de nekem még a mama megszólítás is furcsa..., meg a néni is..., de még mindig jobb, mintha bácsit mondanának, mert az azt jelentené, hogy a hangom mellett a bajszom / szakállam is erősödik!:)))