1965. május 21-én jelent meg egy cikk a Dunaújvárosi Hírlapban "Három óra krónikája" címmel. Akkor ballagott az első ének-zene tagozatos osztály a városban. A cikk írója Rózsa András volt:
"A tanári szobában két kislány áll Kodály Zoltán elé. Szabados Erzsike és Both Ilona. Ketten a végzős nyolcadikosok közül, kedves üdvözlőszavaik azonban mind a 29 végzős szeretetét tolmácsolták.
Alig csukódott be mögöttük az ajtó, Kodály meghatottan mondta szomszédainak:
- Ez a legfontosabb. Zeneszerető embereket nevelni, nemcsak muzsikusokat."
Igazán nem akarok szerénytelen lenni, de biztos vagyok benne, hogy ennek a mondatnak az elhangzásában nekem is volt szerepem.
Az egyik kislány ugyanis én voltam. A kitüntetést, hogy én is köszönthettem Kodály Zoltánt, azzal érdemeltem ki, hogy akkor, az osztályból egyedül engem, már felvettek a pécsi konziba, Ilike pedig az osztály legjobb tanulója volt.
Kodály Zoltán megkérdezte mindkettőnktől, hogy hol fogunk továbbtanulni. Mikor megmondtam, hogy hol tanulok tovább, rámkérdezett, hogy muzsikus szeretnék-e lenni. Rémülten tiltakoztam, hogy nem, nem, én nem leszek zenész.
KODÁLY ZOLTÁN jelenlétében nem mertem megígérni, hogy én is muzsikus leszek.
Nos, nem is lettem az.
Kincs ez, amit tőled soha, senki nem vehet el ! Őrizd és rossz napokon vedd elő !
VálaszTörlés